Aletheia - avagy igaz-e, ami egy csoportban történik?

Valóságos-e, ami itt történik velem? Önismereti csoport résztvevőjeként sokszor már az első nap végére megfogalmazódhat bennünk ez a kérdés. Függetlenül attól, hogy éppen pszichodráma, bodywork, családállítás, vagy más élményalapú módszerrel dolgozunk, az intenzív tapasztalások hatására természetes, hogy kétségek merülnek fel: igaz-e, ami a csoportban történik, vagy két világ létezik, a valós élet, és egy csoport-élet?

Ezt a kétséget pedig sokszor maga a szakma is táplálja. Pszichodráma vezetők képzése során sokszor elhangzik, hogy ami a csoportban történik az egy “mintha valóság” vagy “in vitro”. Tehát egy olyan majdnem valóság, amiben egy védett környezetben, a projekciók és a terápiás intervencióknak köszönhetően trauma feldolgozásra, korrektív viselkedések kidolgozására van lehetőség, amit majd a való világban kell igazán csinálni. Ebből a megközelítésből következnek azok a csoportszabályok is, hogy a résztvevők a csoport folyamata alatt ne találkozzanak, ne tartsanak kapcsolatot, hiszen ők ebben az értelemben nem egy valós szociális közeg. Fontos leszögezni, hogy természetesen a pszichoterápiás célú klinikai csoportokban ezek a szabályok fontosak és a követendő standardok részei. Ugyanakkor véleményem szerint túl kevés szó esik arról, hogy miért szükséges ezeket a kereteket egészséges emberek önismereti célú csoporfolyamataiban alkalmazni. Ennek szellemében a továbbiakban kifejtett felvetéseimet is kizárólag önismereti célú folyamatokkal kapcsolatban fogalmazom meg azzal a szándékkal, hogy további beszélgetések születhessenek.

Ha meg akarjuk érteni, hogy miért van velünk ilyen makacs módon a két valóság gondolata, akkor röviden foglalkozunk kell az analitkus megközelítéssel. A Freudhoz köthető elmélet szerint ugyanis a legfontosabb terápiás hatás, hogy a projekciók, áttétek és viszontáttétek következtében a kliens és a terapeuta kapcsolatában egy korábbi kapcsolati minta korrekciója történik. Ebből pedig világosan következik, hogy egy csoportfolyamatban létrejövő interakciók nem valósak, hanem projektívek, és ennek tudatosítása fontos a résztvevők számára is. Ugyan ma már sokszor szinte divat a freudi megközelítésről kritikusan beszélni, azt mindenképpen látnunk kell, hogy Freudnak maga a modellalkotása volt az egyik legfontosabb hozzájárulása ahhoz, hogy a pszichológia tudományos elismerést kapjon. Ennek köszönhetően pedig nagyon sok módszerspecifikus megközelítés útja az elismeréshez a freudi modell általi “megfejtésen” keresztül vezetett. A pszichodráma esetében is pontosan nyomon követhető ez a folyamat: a maga korában sokszor veszélyesnek és eretneknek kikiálltott Moreno és módszere azáltál vált szalonképessé, hogy sikerült működési mechanizmusát az analitikus modellben is leírni. Így váltotta fel a pszichodráma módszerében a morenoi szerepelméletet a dinamikus személyiség modell és így kapott helyett benne egy sor olyan koncepció, mint a projekció. Ezért véleményem szerint fontos és hasznos, ha a klasszikus morenoi szerepelmélet és pszichodráma módszer oldaláról tesszük fel újra a kérdést: igaz-e, hogy, ami egy csoportban történik nem igazi valóság?

A fent is leírt megközelítés és szabályok minden bizonnyal hozzájárulnak ahhoz, hogy egy zárt csoportban biztonságban tudjunk dolgozni a résztvevőkkel, és biztosítanak egy egyszerű keretrendszert a realitás értelmezéséhez. Ugyanakkor Moreno soha nem használta a projekció koncepcióját, éppen ellenkezőleg: a tele fogalma annak polémiájából született. A Morenoi tele két ember között valós találkozást ír le az “itt és mostban”, amely közös fejlődésre ad lehetőséget. Csoport résztvevőként többször tapasztaltam, amikor Max Clayton - aki Moreno közvetlen tanítványaként évtizedekig látogatott el Magyarországra és klasszikus pszichodráma workshopjain vezette vissza a résztvevőket a morenoi dráma szellemiségéhez - a csoporttagok közötti interakciók során folyamatosan tudatosította a csoporttársakban, hogy találkozásaik reálisak. Amikor a sok évnyi önismereti tapasztalattal rendelkező résztvevő társához fordulva azt mondta, hogy “nehéz hozzád kapcsolódni, mert rád projektálom az anyámat”, akkor Max odafordult hozzá, és valahogy így fogalmazott: “nézd, ez itt egy emberi lény, akihez kapcsolódhatsz, megoszthatod vele, hogy emlékeztett az anyukádra, és kifejezheted, hogy ez milyen érzéseket okoz benned.” Természetesen mondhatjuk, hogy ez egy kapcsolattisztázás, amiben a vezető abban segíti a résztvevőt, hogy “lekerüljön” a társáról a projekció. Ám ha pontosan megértjük, hogy mi történt, akkor láthatjuk, hogy ez maga a morenoi találkozás minőségének a megőrzése: ebben a megközelítésben mindig két ember találkozik az itt és a mostban, akiket ez a találkozás arra hív, hogy kapcsolódjanak magukhoz és egymáshoz. Az, hogy ebben előhívunk egymásból emlékeket, élményeket, vagy szimbolizálunk egymás számára valamit (pl a szerelmet, a haragot) nem érvényteleníti a találkozást. Tehát nem azért “vonzottam be” a másikat, mert emlékeztet valakire, hanem a találkozás igazságához hozzátartozik, hogy ez is itt van.

Ezen a ponton fontos tudatosítanunk, hogy amikor csoportvezetőként azzal a jogos szándékkal, hogy a realitásban “tartsuk” a résztvevőt azt mondjuk, hogy a csoportban megélt élmények “mintha valóságok” egyszerre érvénytelenítjük is őket. Ugyanis akaratlanul is azt üzenjük, hogy az a kapcsolódás, vágy, szeretet, intimitás, indulat, amit a résztvevő megélt, az CSAK azért történt, mert projektált, mert feladatot hajtott végre, mert nem ismeri a másikat, mert nincs köztük reális kapcsolat. Bezzeg, ha a valódi főnöket, férje, felesége, anyja, apja lenne itt, máris nem lenne képes átélni ezeket az élményeket velük. Véleményem szerint ez a sokszor nem szándékolt érvénytelenítés, egy önismereti csoportban, ahol a résztvevők felnőtt, egészséges személyiséggel rendelkező emberek, az egyik legnagyobb szakmai hiba, amit elkövethetünk.

Egy új nézőpont megfogalmazásához vezető úton érdemes továbbra is Morenora figyelni. Moreno ugyanis nem csak a tele-, hanem a surplus-reality fogalom megalkotásával is ad további inspirációt arra, hogy újra gondoljuk a “mintha valóság” kérdéskörét. A surplus-reality egyik lehetséges fordítása a realitás-többlet. Moreno ugyanis abból indult ki, hogy egy pszichodráma csoport foglalkozáson a vezető (rendező) és a csoport jelenléte “megemeli” a realitást, többletet ad hozzá. Ezért egy bármilyen régen történt élethelyzet lejátszása, soha nem ismétlés, még akkor sem, ha a résztvevő (protagonista) semmilyen korrekciót nem hajt végre, ugyanis nincsen egyedül. Véleményem szerint ez az összefüggés minden élmény-alapú csoportfolyamatra igaz, amit egy dedikált vezető kísér. Tehát realitástöbbletet élhetünk meg egy bodywork csoportban, egy családállítás során, egy személyiségfejlesztésű tréningen is.

Ezért a csoportban tapasztalt valóság nem egy “mintha”, hanem sokkal inkább egy “több”. Azonban fontos értenünk, hogy ez a realitás-többlet miért tud létrejönni. Ugyanis ezen a ponton igaz, hogy a csoportban való tapasztalás más, mint a csoporton kívüli, még akkor is, ha ez a más nem kevesebb, vagy kevésbé igazat jelent. Tapasztalatom szerint ahhoz, hogy ez a realitás-többlet létrejöjjön szükséges, hogy a csoport a vezető varázspálcája alatt dolgozzon. (update 2024.03.11. valójába ez a cikk rengeteg beszélgetés alapján született és sok olyan gondolatot tartalmaz, amit nem egyedül vagy én fogalmaztam meg. Köszönet érte mindenkinek, és ezen a ponton külön Hornyák Ágnes kollégámnak, aki ezt a varázspálcás képet így megfogalmazta). Ám ezen a varázspálcán nem mágikus ezoterikus szavak állnak, hanem mindössze ennyi: engedély és felelősség. A csoport-létben a vezető osztja az engedélyeket. A keretek meghatározásában, az instrukciókban ő ad folyamatosan engedélyt és érvényesít:

• fejezd ki magad,
• figyeld meg,
• rendben van ha indulatos vagy,
• rendben van, ha nem érzel semmi,
• az is rendben van, ha megmutatod magad és az is, ha nem.

Ismerős kifejezések ezek mindenki számára, aki részt vett már önismereti folyamatokban. A csoportban a “minden rendben van” és a “minden érvényes” ernyője alatt létezünk. És ebben a folyamatban korlátozottan kell felelősséget vállalnunk. A csoport keretei határozzák meg, hogy meddig tart a mi felelősségünk: meg kell érkeznünk időbe, be kell hoznunk az érzéseinket, első szám egyes személyben kell fogalmaznunk, ki kell fejeznünk az igényeinket. De amikor egy páros gyakorlat folyamata után a feldolgozó körben azt mondja az egyik résztvevő a másiknak, hogy vonzalmat éltem meg, vagy éppen ellenkezőleg nehéz volt a másikhoz kapcsolódni, akkor ennek a kijelentésnek a kapcsolati szinten történő következményeivel nincsen egyedül. Korlátozott a felelőssége. Ha egy kávézóban ülve mondjuk ugyanezt egy másik embernek és ő nem reagál rá semmit, akkor nem siet a segítségünkre a vezető, aki odafordul a másikhoz és megkérdezi, hogy “hogyan hat ez rád”. Ha a kávézóban nem jut eszünkbe például ez a kérdés, akkor ott maradunk lekapcsolódva a másikról.

Az engedély és korlátozott felelősség, ami miatt a realitástöbblet minden csoportban létrejöhet. Ettől nem lesz a csoport valósága kevesebb, de más. Véleményem szerint ezért sokkal fontosabb lenne azt tudatosítani minden résztvevőben, hogy ahogy kilép a csoport foglalkozás után az ajtón már ő következik. A saját varázspálcáját kell elővennie, és magának kell osztogatni az engedélyeket és vállalnia a felelősséget. Minden amit a csoportban megélt a résztvevő: realitás, igaz-valóság, ahogyan a görögök mondták “aletheia”. Az élet a nagyobb egység, a nagyobb kör, ami magában foglalja a munkahelyet, az otthont, a családi életet és a csoportot. Nincs és nem kell hasításnak lennie a két világ között. Nem igaz, hogy nincsen valódi érvényes szociális kapcsolat a csoporttagok között. Ám tudatosnak kell lennünk arra, hogy az engedélyeket, érvényességeket, és felelősséget a csoporton kívül mindenki magának kell, hogy megadja.

Ezért tartom fontosnak, hogy az egyszerű szabályok, és sokszor akaratlan érvénytelenítés helyett, pontosan fogalmazzuk meg és emeljük ki a résztvevők számára, hogy mit jelent az, hogy a csoport egy védett hely. És adjuk oda azt a képességet, hogy ezt a védelmet, amit az engedélyek megfogalmazásából és felelősség felismeréséből épül fel, saját maga számára is meg tudja teremteni.