Elvesztettük a kapcsolatot a mélység dimenziójával – így fogalmazott Paul TILLICH 1959-ben. Tillich igazi tudományos rockstar volt az ’50-es években: szerepelt a TIME magazin címlapján, hatása és ismertsége olyan volt, mint korunkban Andrew HUBERMANÉ. Éppen az olyan fogalomalkotások, mint a mélység dimenziója miatt válhatott teológusként egy generáció számára kvázi popkulturális szereplővé. Tillich segített a két világháborúban értelmet, hitet és orientációt vesztett modern ember számára szavakat találni, amellyel kifejezhetőek az emberi lét alapkérdései – ahogy ő fogalmazott: mindaz, ami ultimate concern, azaz végső érintettség az életünkben.
Ugyanis a reformáció, a felvilágosodás, a tudományos és ipari forradalmak nemcsak a hagyományos világnézettől és hitvilágtól fosztották meg a nyugati civilizációt, hanem magától a nyelvtől és a szimbólumoktól is, amelyek segítségével ki tudta fejezni magát. Ezek azok a mítoszok, legendák és szimbólumok, amelyekből HARARI szerint az interszubjektív világunk épül fel, és „egyben tartja” a civilizációnkat.
Max WEBER először 1909-ben fogalmazott úgy, hogy a világ elvarázstalanítása zajlik (die Entzauberung der Welt): kiszámítható folyamatok, sztenderdek, empirikus-racionális magyarázatok váltják fel a csodákkal és vallásos babonákkal átitatott világfelfogásokat. A pozitivizmus, a világ folyamatokon keresztül történő uralása, semmilyen civilizációs vívmányt nem kímélt meg: a biológia szférájában megszületett a modern egészségügy, ahol protokollok mellett születünk és halunk meg egy indusztrializált környezetben; a pszichológiai-mentális egészségünket fejlődéslélektani keretben elemzik; a szellemi szférában pedig még a hivatalos egyház által elismert teológusok is a történeti-kritikai írásmagyarázat módszertanába zárták a Szentírást. Az ember mindent kontroll alatt tart – és mégis: soha ennyire nem volt elveszve, és ennyire magányos. TILLICH ennek a helyzetnek ad szavakat, amikor azt mondja, hogy elvesztettük a kapcsolatot a mélység dimenziójával. És erre hívja fel a figyelmet az üzleti kontextusban is egyre elfogadottabb és népszerűbb WIM HOF, aki arról beszél, hogy elveszítettük a saját mélységünkkel való kapcsolatot.
A mélység dimenziója egy tér-metafora. Mindenki érti, hogy a mélyben van az, ami láthatatlan, ismeretlen, ami nem megfogható, ami tartalmat ad. A dimenzió pedig egy tér minősége. Nem kíván magyarázatot, hogy mi a különbség a kettő- és háromdimenziós világ között. Az emberi lét pedig attól különleges, hogy van egy sejtésünk: a harmadik dimenzión túl van még egy más minőségű tér. Finitum capax infiniti – azaz a véges, amelyik képes magába foglalni a végtelent –, ahogyan a klasszikus teológia fogalmaz. Az embernek nemcsak kultúrája van, hanem vallása is. A vallás alatt pedig nem a hivatalos, bevett egyházak szertartásait és kegyességét kell értenünk ebben az összefüggésben, hanem a kultúra „tartalmát”. A vallásos minőség az esszencia, a lényeg, az értelem, a belső cél, az irány, a jelentés.
A mélység dimenziója nélkül nem érthetjük meg a felszínen zajló folyamatokat sem. Pontosabban: a felszínen zajló folyamatok örökös rabjai leszünk. Mintázatok és sémák mentén fogunk jelentés nélkül ismételni – ugyanazokat a hibákat elkövetni, ugyanazokat a kapcsolatokat élni; üzleti környezetben pedig tanulás nélkül újra és újra ugyanazokat a helyzeteket előállítani. Jelentés és valódi megértés nélkül nem tud transzformáció születni. A transzformáció, amelyben átalakul az életünk és a világunk. Emberként pedig lehetőségünk van arra, hogy ez a transzformáció transzcendáció lehessen – azaz az élet „felemelése”. De csak az, aki képes kapcsolatba kerülni a mélység dimenziójával, tudja felemelni a valóságát.
Az életünk, a világunk, a valóságunk azt szeretné, ha látszódna, és értelmet nyerne. Sokszor látható egy-egy helyzet mély elemzésénél, mintha valami jelentésért kiáltana, mintha valami a mélyből azt szeretné, hogy nevén nevezzék. Különben miért fordulhatna elő, hogy újra és újra ugyanazokat a drámákat éljük meg egyéni életünkben – de sokszor társadalmi szinten is –, egészen addig, amíg valaki ránéz, meglátja az értelmét, és kimondja, elnevez? Felismerésre kerül, hogy ez itt például egy tettes-áldozat játszma – miközben egy munkahelyen vagyunk, ahol lehet, hogy csak egy új projektet szeretnénk bevezetni. Ebben a felismerésben pedig segít, ha ismét nyitottá válunk arra, hogy a világunk tele van csodákkal és mesékkel. A babonás hiten túli szinkornicitásokkal.
Többre vagyunk hivatottak, mint hogy folyamatokba standardizálva szeleteljük fel magunkat, és tartsuk a felszínen. Az emberi élet lehet egy művészeti alkotás. Akkor is, ha nem vagyunk a szó szűk értelmében vett művészek. Lehet, hogy a mi művészetünk „csak” egy hétköznapi, egyszerű munka, amit etikával átitatva végzünk; lehet, hogy vállalkozók vagyunk, akik legbelül meg akarják jobbítani a világot, vagy felfedezni egy új valóságot. Ehhez újra mély lélegzetet kell vennünk, meg kell mozdulnunk, és kapcsolatba kell kerülnünk a mélység dimenziójával.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.