Identitás a morális térben: az önazonosság, mint morális kérdés

Identitás a morális térben: Charles Taylor megközelítése

Amíg HABERMAS a pszichológia elméleti keretét hívta segítségül, hogy megtalálja a morál és az identitás közötti kapcsolatot, addig TAYLOR ugyanezt sokkal inkább organikusan, a morál oldaláról igyekszik felépíteni. Kritikai elemzése elején abból az alapállításból indul ki, hogy az emberi életnek szükségszerűen vannak keretfeltételei, amit angolul „framework”-nek, azaz keretrendszernek hív. Ilyen módon vitatkozik azokkal a filozófiai és etikai irányzatokkal – elsősorban a naturalizmussal –, amelyek kizárólag azt vizsgálják, hogy egy emberi cselekvés mikor helyes.

TAYLOR szerint ugyanis a hétköznapi intuitív morális és spirituális elképzeléseink arra utalnak, hogy az ember számára nemcsak a helyes cselekvés a fontos, hanem a morális ontológia, azaz a jó élet, pontosabban a jó ittlét kérdése is. Szerinte a naturalizmus részéről redukcionizmus a morál problémáját kizárólag a cselekvéselméleti problémával azonosítani.

            TAYLOR egy térmetaforát használva[1] amellett érvel, hogy létezik egy morális tér, egy keretrendszer, amelyben minden embernek meg kell találnia a helyét. Ebben a keretrendszerben ún. erős értékeléseket kell megtenni. Cselekvéselméletében[2] ugyanis abból indul ki, hogy az embert éppen az a képessége különbözteti meg az állatoktól, hogy képes értékelni a vágyait és a kívánságait, s így rendelkezik első- és másodrangú kívánságokkal. Ez nem egyszerű sorrendiség, hanem egy minősítés, amire csak az ember képes. TAYLOR szerint ezek az értékelések nemcsak a konkrét cselekvések helyességéről, hanem a jó ittlétről, a magasabb vagy alacsonyabb rangú életformákról is szólnak.

            És ahogyan a premodern korban voltak magasabb rangú életformák (pl. a lovagi) – folytatja a gondolatmenetet –, úgy ma is rendelkezünk ilyen elképzelésekkel, még akkor is, ha egyébként a modern és a posztmodern kor számtalan jellemzőjében eltér a korábbi koroktól.[3] Példaként az emberi élet feltétlen tiszteletének elvét hozza fel, amit korunkban általános konszenzus övez, holott ez a korábbi korokban korántsem volt így. TAYLOR szerint e mögött az általánosan elfogadott morális elképzelés mögött például ott húzódik az a meggyőződés, hogy a hétköznapi élet értékes.[4] Tehát ebben az esetben sem csupán egy cselekvéselméleti problémáról van szó, hanem a jó élet kérdéséről. Mindez alapján úgy véljük, hogy TAYLOR – mint később látni fogjuk, MACINTYRE-hez hasonlóan – egy modern kori erényetika kidolgozásában gondolkodik.

            Az identitás kérdéséhez ebben a rendszerben a térmetafora további kibontásával jutunk el. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy az emberi élet egy keretben való élet, akkor fontossá válik az orientáció. „Amit mindig szem elől tévesztünk, hogy az ittlétünk mint self, nem választható el egy morális problémák terében való egzisztenciától, ahol az identitás mellett a »milyennek kellene lennünk« kérdéséről van szó. Egy ilyen ittlét az jelenti: képesnek lenni a saját helyzetemet meghatározni ebben a térben, azaz nézőpontot választani, vagy még inkább egy nézőponttá válni.”[5] TAYLOR szerint, mivel a modernben a morális kérdés individuális kérdésként fogalmazódik meg, az az alapvető formájában úgy hangzik: ki vagyok én? Aki erre a kérdésre tudja a választ, az képes tájékozódni a morális keretrendszerben és térben.[6] HAKER szerint TAYLOR megközelítésében ezen a ponton kapcsolódik össze az identitás, a megértés és a morál kérdése. Az individuális perspektíva miatt ugyanis egy cselekvés helyességéről alkotott gondolataink találkoznak a cselekvő önértelmezésével.[7] TAYLOR számára tehát az emberről mint cselekvő selfről és a jóról alkotott elképzeléseink elválaszthatatlanul összefonódtak. „Amire ezzel rá akartam világítani, az az identitás összekapcsolása egyfajta orientációval. Tudni, hogy ki vagyok, mi a nevem, hogy kiismerem magam egy olyan térben, amelyben a jóról és rosszról való kérdések felmerülnek, vagy hogy mit érdemes tenni és mit nem, valamint hogy minek van az érintett számára értelme és fontossága, mi tűnik számára triviálisnak vagy mellékesnek.”[8] Itt kell utalnunk arra, hogy akkor érthetjük jól TAYLOR szándékát, ha látjuk azt, amire HAKER hívja fel a figyelmünket: TAYLOR imént leírt megközelítése az analitikus filozófia személykoncepcióján alapszik, amely szerint az ember nemcsak öntudat (Bewußtsein), hanem akarat (wille) is. Tehát az egész identitás és a morális cselekvés témája nem pusztán az öntudat azonosságának a kérdése. Összefoglalva azt mondhatjuk tehát, hogy a cselekvés és a cselekvés utólagos értékelésének (evaluation) kölcsönhatása az a konkrét pont, ahol a taylori identitáselmélet összekapcsolódik a morállal.

            Ugyanis TAYLOR szerint az identitásalkotás három fontos eleme a szociális kontextus, amit a nyelv közvetít, az önreflexió és önértelmezés, valamint az interperszonális elismerés. Ebben – hasonlóan a fent ismertetett TAJFEL, STRYKER és BURKE megközelítésével – alapvetően nyelvelméleti alapokra támaszkodik, azaz a nyelv mint az etikai tartalmak hordozója és a szociális kontextus közvetítője külön kiemelt figyelmet kap. A nyelv a taylori elképzelés szerint három alapvető funkcióval rendelkezik. Ezek a belső tartalmak – érzések, motivációk, szándékok – artikulációja, azaz kifejezése, a nyilvános tér konstruálása, valamint az önreflexió.[9] Ezzel a strukturális leírással TAYLOR ahhoz a 20. századi hagyományhoz csatlakozik, amely tulajdonképpen azt mondja, hogy az etika alapvetően hermeneutikai funkcióval bír, vagyis a nyelv egyrészt a morál interpretációs keretét jelenti, másrészt biztosítja a cselekvő szubjektumok közötti megértést. Ahogyan arra HAKER elemzésében rámutat, a taylori elképzelés, szemben a diszkurzusetikával, nem a nyelv normatív szerepéről szól, hanem arra utal, hogy a nyelv adja az identitásalkotás és a morális értékelések formai keretét. A tartalom azonban az a jelentés- és értelemstruktúra, amely segítségével a valóság interpretációjára sor kerül.[10] Praktikusan ez nem egy-egy elszigetelt cselekvés értékelését jelenti, hanem nagyobb élettörténeti szekvenciák narratív elbeszélését. Az értő olvasó ezen a ponton joggal sejti MACINTYRE hatását. TAYLOR mindenekelőtt egyetért MACINTYRE-rel abban az állításban, hogy a változó identitás a nyelv segítségével, a reflexiók során kerül „lekövetésre”. Ezzel elmélete az identitásfelfogások narratív teleologikus modelljeihez hasonlóan azt állítja, hogy egy személy tartalmi identitása azonos a történetével.[11] Így elérkeztünk az identitás időiségének dimenziójához, amit az elbeszélt történet fog egységbe foglalni, ahogyan azt az alábbiakban RICOEUR és MACINYTRE megközelítéséből látni fogjuk.

A morál és az identitás kapcsolatának narratív megközelítése – Paul Ricoeur és Alasdair MacIntyre koncepciója

Az identitás és a morál kapcsolatának lehetséges modelljei közül talán a narratív etikaként ismert megközelítés tekinthető általánosan ismertnek. A narratív etika annak a hatalmas posztmodern hagyománynak a része, amelynek a történet és a történetmesélés került a figyelme középpontjába. A narratív etika abból indul ki, hogy a történetek etikai tartalom hordozói. Az alábbiakban azt kívánom bemutatni, hogy az elbeszélésben az énidentitás narratív fogalmán keresztül hogyan juthatunk el a morálhoz és a morális identitás újabb modellszerű koncepciójához.

            A narratív etika történeteken keresztül jut el az identitáshoz és a morálhoz. Ugyanakkor, ahogyan ezt korábban az identitásfogalom meghatározásánál már bemutattuk, az identitás koncepcióján keresztül is el kell jutnunk a történetekhez – az élettörténetekhez. A célkitűzésünk tehát ezúttal is az, hogy megvizsgáljuk, miként kapcsolható össze az énidentitás és a morál egyetlen modellben. Ebben a narratív filozófia és etika két emblematikus alakjának a munkássága lesz segítségünkre: RICOEUR-é és MACINTYRE-é. Előbbi munkásságának ide vonatkozó részei az először 1983-ban megjelent Idő és elbeszélésben, valamint az 1990-ben kiadott Mi magunk mint egy másikban,[12] utóbbi szerző esetében pedig Az erény nyomában című alapműben találhatók meg.

            Amíg TAYLORnál a morál, HABERMASnál pedig a modern pszichológia az a keret, amelyben a morális identitás koncepcióját megalkotják, addig RICOEURnél ez az elbeszéléselmélet. Az elbeszélés, ahogyan arra TENGELYI László is rámutat, RICOEUR szerint elsősorban a cselekvéssel és a hermeneutikával alkot egységet.[13] Eszerint a cselekvéssel az ember mindig valaminek a kifejezésére törekszik. Cselekvéseink megértését pedig a konkrét szociális kontextus és a nyelv segíti a maga szimbólumaival. Ezért kell arról beszélnünk, hogy minden cselekvésnek van egy szemantikája, amiből következik, hogy a történetek etikai tartalmak hordozói is. Az elbeszélés és a valóság között ugyanis szoros kapcsolat van. RICOEUR ARISZTOTELÉSZ katarziselméletét továbbgondolva azt a radikális állítást fogalmazza meg, hogy a cselekvést megelőzi az elbeszélés struktúrája, és ezen keresztül jutunk el az énidentitás fogalmának megalkotásához.

            RICOEUR elmélete szerint az elbeszélésre van szükség ahhoz, hogy bizonyos cselekvéseket az egyes szubjektumoknak tulajdonítsunk.[14] Ahhoz, hogy különböző cselekvéseket az idő folyamatában tulajdoníthassunk valakinek, szükséges az identitást mint az önmagával azonos szubjektum fogalmát tételeznünk. Az identitás kialakítása ennek megfelelően úgy történik, hogy az egyén konfrontálódik a róla kialakult történetekkel, és a megfelelő önreflexió során válik el, hogy ezek közül melyek azok, amelyeket önmagára érvényesnek tart. Az ilyen módon konstruált identitást hívhatjuk narratív identitásnak, amely elvezet bennüneket a személyes identitás és a narratív identitás viszonyának a problematikájához. RICOEUR úgy vélte, hogy a narratív identitás koncepciójával a személyes identitás kapcsán megfogalmazódó egyik alapdilemmát – melynek rendszerszintű kifejtését Derek PARFITnek köszönhetjük – sikerült feloldania. Mivel PARFIT megközelítését a következőkben részletesen tárgyaljuk, itt csak utalunk arra, hogy a nevéhez kötődik az „identity doesn’t matter”, azaz az identitás nem számít elnevezésű megközelítés, amely azt kívánja bemutatni, hogy egy személy különböző időbeni állapotai valójában nem tekintendőek önmagukkal azonosnak. RICOEUR válasza erre az, hogy az elbeszélt élettörténeteinkben igenis egységbe rendezzük ezeket az állapotokat és tapasztalatokat. Tehát tulajdonképpen a narratíva hozza létre az egységet. Vizsgáljuk meg pontosan, hogyan is történik ez!

            Amint látjuk, a kérdés, amit RICOEUR a narratív identitás koncepciójával meg akar oldani, visszavezet bennünket ahhoz a kérdéshez, hogy melyek a személyes identitás kritériumai. Ebben a tekintetben sokkal több figyelmet fordít magára az identitásfogalom kidolgozására, mint TAYLOR, aki számára sokkal inkább a morális térből következik az identitáskérdés, vagy HABERMAS, aki tulajdonképpen ERIKSON, KOHLBERG és MEAD eredményeire épít. RICOEUR tehát arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan azonosítható egy személy saját magával. Ezzel kapcsolatban szerinte kétféle érvelést különböztethetünk meg. Az egyik a személy „azonosságára” (idem, Selben), a másik az „önmagaként voltára” (ipse, Selbst) utal. RICOEUR szerint a két megközelítés csak együtt, irreducibilis módon, azaz felbonthatatlan egységben igaz. Tehát, mondhatjuk némileg leegyszerűsítve, fontos a numerikus és a kvalitatív azonosság kérdése is. Azaz a „self identitás” ugyan nem azonos a „selfidentitással”, de nem képzelhetők el egymás nélkül. Ugyanis az identifikáció, amely során létrejön a self kvalitatív megkülönböztetése, minden esetben már eleve olyan értékek és normák mentén történik, amelyeknek identitásképző hatásuk van. Ezért csak együtt van értelme beszélni idem- és ipse-identitásról. RICOEUR szerint ez az egység jön létre a narratív identitásban. A narratívában ugyanis megjelenik e két identitásfelfogás dialektikus viszonya azáltal, hogy „az elbeszélés megismétli a jelentéskonstitúciók dialektikus mozgását a narratív síkon”, ahogyan HAKER foglalja össze RICOEUR érvelését.[15] Leegyszerűsítve az az állítás fogalmazható meg, hogy a self identitásképző dinamikája és az elbeszélés dinamikája párhuzamba állítható. Az elbeszélésben ugyanis a szereplő és a cselekvés egymástól elválaszthatatlan kapcsolatban állnak: szereplő nélkül nem lehet akciókról beszélni, és az akciók teszik azzá a szereplőt, aki. Ezen a ponton vissza kell utalnunk a cselekvéselmélet kapcsán elmondottakra is.

            Az azonosság kérdése ugyanis arról szól, hogy hogyan és milyen módon tulajdonítunk egy-egy cselekményt az idők során ugyanannak a szubjektumnak. RICOEUR válasza pedig az, hogy ez a narratívában lehetséges. Elég arra gondolnunk, hogy egy történetben hogyan tűnik el a szereplő selfidentitása a self identitása mögött, amikor egy-egy karaktervonással válik azonossá, azt reprezentálva, hogy például egy mese hőse; vagy éppen ellenkezőleg, hogyan tűnik el a self identitása a selfidentitás mögött, amikor egy szerep és elbeszélés eléri a saját határait. Az összefüggés talán könnyebben érthető a szubjektum oldaláról átgondolva. A szubjektum saját magát az időben mint önmagával azonos cselekvőt, egy elbeszélés keretében képes felfogni és megérteni. Ezért mondható, hogy egy személy identitása nem más, mint az ő személyes története. Mivel ebben a történetben a cselekvések az idő folyamán egy szubjektumhoz kapcsolódnak, az emberi egzisztencia keretén belül kell moralitásról beszélnünk. A moralitás tehát a személy cselekvéseinek egy történetben való integritásával kezdődik.

            A morál és identitás kapcsolata és összetartozása, amit itt morális identitásnak nevezünk, vagy a ricoeuri terminológia szerint etikai identitásnak hívhatunk, a self morális irányultságaként kerül meghatározásra munkájában. Könnyű belátni, hogy abból, hogy az identitás mint narratív identitás kerül meghatározásra, azáltal, hogy az elbeszélés struktúrájában képződik, akkor a morális identitásnak valamilyen kapcsolatban kell lennie a narrativitással. Ha egy személy identitása egy történet, akkor a morális identitása ebben a történetben benne foglaltatik. Eszerint a személynek, aki cselekedeteinek az integrációját a személyes (élet)történetben képes megalkotni, a morális irányultságát is itt kell megalkotnia. „Az élet egységének narratív elképzelése ezzel biztosítja, hogy az etikai szubjektum azonos legyen azzal, akinek az elbeszélés identitást kölcsönöz.”[16]

            A moralitás RICOEUR számára elsősorban nem konkrét cselekedeteket, hanem praxist, azaz gyakorlatokat jelent, amelyek a jó élet vonatkozásában nyerik el értelmüket. Ezzel TAYLORhöz hasonlóan RICOEUR is egyfajta erényetika keretében gondolkodik. Az idő mint tényező ezúttal is fontos. A kérdés, hogy a cselekvő szubjektum az idő vonatkozásában mely cselekvéseiért képes felelősséget vállalni. Ahogyan jelen fejezet bevezetésében utaltunk rá, empirikus kutatások adatai is igazolják, hogy egy személyt a morális cselekvései tesznek leginkább önmagával azonossá. Az elbeszélés keretrendszerében a kérdés úgy fogalmazható meg, hogy melyek azok a cselekvések, illetve gyakorlatok, amelyek „beleférnek” egy történetbe. Azaz hogyan képes egy személy benne maradni saját történetében.

          Az összes eddig bemutatott modell közül talán a ricoeuri megközelítés az, amelyik leginkább tekinthető hermeneutikai elméletnek, ezért itt külön ki kell emelnünk, hogy a morális identitás egyúttal annak a kérdése, hogy melyek azok a morális cselekvések, amelyek megtétele az önmagára reflektív identitás számára értelmezhetők maradnak, azaz meddig marad elmesélhető a saját története. Tehát a felelősség a reflektív önértelmezéssel és a történetmeséléssel együtt kap értelmet. Ebből következik, hogy RICOEUR nyomán állíthatjuk, hogy minden történet, különösen az élettörténetek, etikai tartalmak hordozói, ahogyan ez különös hangsúlyt kap HAKER munkájában.[17] Innen már valóban csak egy kisebb logikai lépést kell megtennünk ahhoz, hogy eljussunk arra a következtetésre, hogy a narratív megközelítés nyomán az etikának és az esztétikának szükségszerűen egymásba kell fordulnia. Ezt a logikai lépést azonban MACINTYRE pontosabban fogalmazza meg, ezért most rátérünk Az erény nyomában című könyvében található vonatkozó állítások elemzésére. RICOEUR számára ugyanis a morális identitás inkább szól a felelősségvállalásról, mint a hiteles élettörténet elmeséléséről, ahogyan erről MACINTYRE munkássága kapcsán kell beszélnünk.

            MACINTYRE és RICOEUR sok ponton egymással párbeszédben dolgozzák ki és finomítják elméleteiket. HAKER szerint ami RICOEUR esetében az elbeszélés egysége, az MACINTYRE-nél az élet egységévé növi ki magát.[18] Ahogyan fentebb utaltunk rá, a narratív etikában az etika és az esztétika egymásba fordul. Azáltal, hogy az embert mint morálisan cselekvő személyt egy elbeszélésbe helyezi el a megközelítés, a helyes és jó élet kritériumai az esztétikai szempontok felé tolódnak. A teljes élet életciklusokra tagolódik: van bevezetése, fő része és befejezése. Amikor MACINTYRE az élet narratív egységéről beszél, akkor elsősorban nem a különböző cselekvések időrendi sorrendjére utal, hanem sokkal inkább az életre mint drámára, amiben az ember játssza a főszerepet. A self egységét a születés és a halál között eltelt idő elbeszélése jelenti. MACINTYRE külön figyelmet fordít arra, hogy kellően hangsúlyozza: az identitás alapja nem a személy pszichológiai jellemzőinek állandósága, hanem a történet. Elutasítva az identitás megalapozásának empirikus és analitikus hagyományát, azt a történetből vezeti le, amikor azt mondja, hogy „a self magában foglal egy olyan szereplőt, amely egysége úgy adott, mint egy szereplő egysége”.[19] Tehát az identitás abból a tényből ered, hogy mindenki egy saját élettörténet szubjektuma. Ennél is egyszerűbben fogalmazva: az elmesélhető élet konstruálja az identitást. MACINTYRE tehát elutasítja az identitás megalapozásának pszichológiai magyarázatát, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne ismerné el annak korrelatív struktúráját. Ugyanis mindenkinek azt kell mondania, hogy „a másik történetének a része vagyok, ahogyan mások is részei az enyémnek”.[20]

            A macintyre-i megközelítés erényetikai ihletettsége az identitás narratív értelmezése kapcsán abban ragadható meg, hogy az élet mint egy utazás (journey) vagy keresés (quest) kerül meghatározásra. Ebben ragadható meg az esztétikai fordulat. Nem egyes cselekvések vagy akár szokások morális értékelése a fontos, hanem az igazi autentikus élet felfedezése. Ebben az összefüggésben tehát azt mondhatjuk, hogy az ember azért felelős, hogy az életével autentikus történetet írjon. Ahhoz, hogy válaszolhassunk arra a kérdésre, hogyan kell élni, először válaszolnunk kell arra a kérdésre, hogy milyen történetnek vagyunk a részesei.[21] Ugyanis minden cselekvés egy lehetséges történet epizódja. MACINTYRE erényetikai megközelítése ebben az összefüggésben úgy ragadható meg, hogy az élet mint keresés a jó koncepciójának a megtalálására irányul. És ahogyan Lia MELA rámutatott – s ezzel ér vissza önmagához az esztétikába fordult etika –, ez a keresés mindig egyszerre önkifejezés is.[22]

[1]     Taylor egy helyen, a narcisztikus személyiségzavarral küzdő betegek egyik jellemző tünetére utalva, amely során elveszítik térérzékelésüket, amellett érvel, hogy a framework több, mint térmetafora. Ld. Taylor, 1989, 56. o.

[2]     Taylor, 1985.

[3]     Taylor, 1989, 51. o.

[4]     Taylor, 1989, 49. o.

[5]     „Was wir hier ständig aus den Augen verlieren, ist der Umstand, daß das Dasein als Selbst nicht zu trennen ist von der Existenz in einem Raum moralischer Probleme, wobei es um die Identität geht und darum, wie man sein sollte. Ein solches Dasein heißt: imstande sein, den eigenen Standpunkt in diesem Raum ausfindig zu machen, heißt: imstande sein, in diesem Raum ohne Perspektive einzunehmen, ja eine solche Perspektive zu sein.” Taylor, 1989, 209. o.

[6]     Taylor, 1989, 56. o.

[7]     Haker, 1999, 85. o.

[8]     „Was damit ans Licht gebracht wird, ist die wesentliche Verbindung zwischen Identität und einer Art von Orientierung. Wissen, wer man ist, heißt, daß man sich im moralischen Raum auskennt, in einem Raum, in dem sich Fragen stellen mit Bezug auf das, was gut ist oder schlecht, was sich zu tun lohnt und was nicht, was für den Betreffenden Sinn und Wichtigkeit hat und was ihm trivial und nebensächlich vorkommt.” Taylor, 1989, 56. o.

[9]     Taylor, 1985b.

[10]   Haker, 1999, 84. o.

[11]   Haker, 1999, 89. o.

[12]   Ricoeur, 1990. Idézet az 1996-ban megjelent német kiadás alapján az irodalomjegyzékben megadott adatok szerint.

[13]   Tengelyi, 2009.

[14]   Ld. Haker elemzését is: Haker, 1999, 39-40. o.

[15]   „Die Erzählung wiederholt die dialektische Bewegung der Bedeutungskonstitution auf der narrativen Ebene.” Haker, 1999, 45. o.

[16]   „Die Idee einer narrativen Einheit des Lebens gewährleistet somit, daß das Subjekt der Ethik genau dasjenige ist, dem die Erzählung eine narrative Identität zuweist.” Ricoeur, 1990, 218. o.

[17]   Haker, 1999, 163. o.

[18]   Haker, 1999, 50. o.

[19]   „The self inhabits a character whose unity is given as the unity of a character.” MacIntyre, 1981, 217. o.

[20]   „I am part of their story, as they part of mine.” MacIntyre, 1981, 218. o.

[21]   MacIntyre, 1981, 216. o.

[22]   Mela, 2011, 107. o.