Fejlődési történetekhez szokott gondolkodásunk szívesen tekint a jelenkori valóságra úgy, mint valami réginek a tökéletesebb folytatására: a mai világ olyan, mint a régi, csak általában fejlettebb; a mai társadalom olyan, mint a régi, csak bonyolultabb; a mai gazdaság olyan, mint a régi, csak fejlettebb és bonyolultabb, és kapitalizmusnak nevezzük. Ez a gondolkodás nemcsak a hétköznapi ember észjárására jellemző, hanem már tetten érhető a nagy gazdaságtörténeti elbeszélésekben is.

Start with your why; find your purpose!

Korunk egyik apriori - azaz előzetes tényként tekintett állítása - hogy az önazonos, hiteles élet érték, és legitim életcél. Nem kérdőjelezzük meg, és nem gondolkozunk azon, hogy vajon honnan jön ez az igény, és normatív elvárást. Ahhoz, hogy megértsük, hogy hogyan és miért vált ilyen fontossá a hiteles élet kérdésre érdemes megismerkednünk Paul Ricoeur és Alasdair MacIntyre megközelítésével: a narratív etikával.

Miért egyedülálló a Beatles slágerei közül a Let It Be? Mi köti össze Steve Jobs Stanford Egyetemen elmondott híres beszédét a Star Wars-szal? Miért nincs biztonságban a kreatív ipar az AI-tól? És hogyan történhetett, hogy az AI-val kapcsolatos munkaerőpiaci harcot már legalább 100 évvel ezelőtt elvesztettük? 

Ebben a cikkben egy rövid eszmetörténeti kitekintéssel arra hívom fel a figyelmet, hogy a probléma nagyobb – pontosabban mélyebb –, mint gondolnánk, valamint az AI-szituáció csak egy régóta kibontakozó jelenség egyik – éppen leglátványosabb – következménye.

Identitás a morális térben: Charles Taylor megközelítése

Amíg HABERMAS a pszichológia elméleti keretét hívta segítségül, hogy megtalálja a morál és az identitás közötti kapcsolatot, addig TAYLOR ugyanezt sokkal inkább organikusan, a morál oldaláról igyekszik felépíteni. Kritikai elemzése elején abból az alapállításból indul ki, hogy az emberi életnek szükségszerűen vannak keretfeltételei, amit angolul „framework”-nek, azaz keretrendszernek hív. Ilyen módon vitatkozik azokkal a filozófiai és etikai irányzatokkal – elsősorban a naturalizmussal –, amelyek kizárólag azt vizsgálják, hogy egy emberi cselekvés mikor helyes.

Coachként támogathatom-e ügyfelemet, abban, hogy szívből vezessen? Felelős magatartás-e bátorítani, hogy valaki vezetőként érzéseire, vagy intuícióira hallgasson? Hiszen egy érzés mögött lehet pillanatnyi indulat vagy sértettség, az intuíció vagy megérzés pedig lehet szorongás vagy wishful thinking. Különösen abban az esetben, amikor egy döntési helyzet kapcsán a dilemma úgy kerül megfogalmazásra, hogy “az eszemre kellene hallgatnom, de a szívem mást súg”, véleményem szerint jó okunk van arra, hogy senkit ne támogassunk abban, hogy a szívére hallgasson. Először ugyanis azt kell megértenünk ezen a ponton, hogy mi az oka annak, hogy amikor szívből akarunk dönteni, vagy tenni valamit, akkor azonnal egy dualitásba helyezzük a fejünkkel, azaz a racionalitással. Helyes-e, hogy ebben a “képletben” a fej a racionalitást, a szív pedig az érzéseket, érzelmeket szimbolizálja?

(A Magyar Coachszemle „Szívvel vezetni” című számában jelent meg dr. Sándor Jenő alábbi cikke.)

Mivel foglalkozik egy coach? Mit csinál egy pszichológus? Mi a különbség az egészséges emberek önismereti munkája és a terápia között? Ki milyen szakmai háttérrel és főleg milyen jogosítvánnyal dolgozhat az ember személyiségén és viselkedésén? Mik azok a kompetenciahatárok és miért olyan fontosak? Miért kell szabályozni, hogy kinek van joga professzionálisan az emberrel, mint pszichés-, mentális lénnyel dolgozni? Hol vannak az etikai határok? Megmondhatja-e például a coach a coacheenak, hogy keressen fel egy pszichológust vagy pszichoterapeutát?

A segítő legfontosabb munkaeszköze a kérdezéstechnika. Jellemző, hogy a coach képzéseken minden hallgató a kérdezéstechnika workshopot várja leginkább. Minden magára valamit is adó coaching-, vagy más segítő módszer rendelkezik saját kérdezéstechnikával. Sőt mit több: a coaching szakma egyik legfontosabb identitásképző eleme a kérdések használata. Hisz az különböztet meg minket a hagyományos tanácsadóktól, hogy mi nem megmondjuk a kész válaszokat, hanem kérdezünk. Kérdezünk, de miért? Miért gondoljuk, hogy a kérdezés az egyik legfontosabb eszköze ennek a speciális fejlesztési szemléletnek?

A másik ember megbecsülésén alapuló,  személyközpontú megközelítés hatékonyságát mára számtalan coaching folyamat sikere bizonyítja. A fejlesztési és vezetési módszerként mára elfogadott megközelítés azonban ennél is több lehetőséget jelent az üzleti életben. A másik személyként való tisztelete és megbecsülése ugyanis az egyik leghatékonyabb eszköz az ügyfél elvárásainak felülmúlására, ami mára minden sikeres vállalkozás alapfeltétele. Az alábbiakban ezért arról olvashattok, hogy a coaching szemlélet mára miért sokkal több, mint egy speciális tanácsadási forma.

A legtöbb coach magányos harcos. Legnagyobb sajnálatomra még mindig nagyon kevés az olyan komplex fejlesztési projekt, ahol szervezet-, és folyamatfejlesztők, trénerek és coachok összehangoltan dolgoznak egy cél érdekében. (Ha részt vettél ilyenben és szívesen megosztod a tapasztalataidat mindenképpen jelezd felénk!) Talán ez az oka annak, hogy gyakran mi szakmabeliek is elfelejtkezünk arról, hogy egy business coaching folyamatnak mi az üzletileg is releváns kontextusa, azon az egyszerű, és természetesen igaz válaszon túl, hogyha a coacheenak jobb az a cégnek is jobb.

Egy bárban ülök. Szivar és cigaretta füst lepi el a termet. A szomszéd asztalnál két férfi erős akcentussal az életről, a nőkről, Freudról, Istenről és az emberről beszélget. Nem ugyanonnan jönnek. A magasabb német, a másik, viszont úgy töri az angolt, mint a szlávok.

Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy vajon miről beszélgetett volna Paul Tillich, a 20 egyik legnépszerűbb protestáns teológusa és Jacob L. Moreno a pszichodráma atyja, ha életük során találkoztak volna. Gondolkodásuk számtalan ponton mutat párhuzamot, mégsem tudunk arról, hogy ismerték volna egymást. Az azonban biztos, hogyha Tillich és Moreno valaha találkoztak volna, biztosan egy szalonban vagy bárban kötöttek volna ki. Köztudott, hogy Tillich imádott éjszakába nyúlóan, több üveg vörösbor elfogyasztása mellett teológiai és filozófiai vitákat folytatni. És mivel Moreno szerint a drámában az óceán nem probléma, ezért most mi is eltekintünk attól a ténytől, hogy mindkét férfi több, mint fél évszázada halott, és soha nem találkoztak, és belehallgatunk képzeletbeli beszélgetésükbe.

Nemrég egy trénereknek és tanácsadóknak szervezett workshopon beszélhettem a tapasztalataimról. Nagyon hamar elérkeztünk a szakma egyik kedvelt kérdéséhez: hogyan kezeljük az ellenállást? Ez az a kérdés, amiről még egy junior HR-es is tudja, hogy mindenképpen fel kell tenni a trénernek, mielőtt beengedné a résztvevők közé. A visszatérő kérdésre megpróbálom összefoglalni a válaszaimat.

Az ellenállásnak két formájával szoktam találkozni. Gyakrabb, amikor a csoport egyik tagja "van ellenállásban", azaz nem vesz részt a gyakorlatokban, "kóstolgatja a trénert", közbebeszéléssel zavarja a többiek munkáját. Ritkábban, de előfordul, amikor az egész csoport kerül ebbe a helyzetbe, és egyszerűen nem akar együttműködni.

Amióta megalkottam itt a blogon Tillich és Moreno képzeletbeli találkozását egyre jobban foglalkoztat, hogy vajon miről beszélgetne Paul Tillich és korunk egyik legérdekesebb gondolkodója Ken Wilber. Wilbert olvasva olykor az az érzésem, hogy nagyon jó tanítványa Paul Tillichnek, holott ő szinte soha nem hivatkozik rá. Kérdésemet, hogy ismeri és építkezik-e a tillichi életművre, elküldtem Wilbernek emailben, de választ eddig nem kaptam. Ezért ismét képzeletemre hagyatkozom. Ezúttal egy sziklás tengerparton vagyunk. Ahol a két férfi a mindenről folytat eszmecserét.

A drámában nincs lehetetlen

Vannak elmaradt beszélgetések. Vannak ki nem mondott szavak, és fel nem tett kérdések. Nagyon sok elmaradt beszélgetésem van mesterünkkel, Dr. G. Max Claytonnal, Maxszel. A jelenlétében soha nem éreztem azt, hogy valamit - például a vele töltött időt - ki kellene használnom. Ezért nagyon sok kérdésemet nem tettem fel. Nem beszélgettem vele például arról, hogyan jelenik meg keresztény hite abban a munkában, amit dramatistaként végez. Pedig mindvégig azt volt a meggyőződésem, hogy teológiai gondolkodása nem valami mellékszál a munkásságában, hanem mindannak, amit csinál, a központi aspektusa. És most már késő.

De pont Max Claytontól tanultuk meg, hogy a drámában nincsen lehetetlen, és éppen a szerepcsere segítségével átléphetünk újra és újra a valóságon túli valóságba. A dráma valóságában, ami integrálja és betölti a valóságot. Így teszek most én is, és rámelegedve Maxre, szerepcserék sorozatával megpróbálom bepótolni a bepótolhatatlant: beszélgetni mesterünkkel, Max Claytonnal nemcsak a drámáról, hanem mindarról, amit a világról, az emberről, és az Istenről gondolt.